Tudományosan megfogalmazva egy empirikus rendszerszemléletű fenomenologikus terápiás módszer. Empirikus, mert a mindenkori tapasztalatok alapján állít fel elméleteket, tesz megfigyeléseket. Rendszerszemléletű, mert a családot (és más csoportokat, létezőket is) egy élő rendszerként figyeli meg azok saját törvényszerűségeit kutatva. Fenomenologikus, mert az állítások során tapasztalt jelenségek mély átélése és megértése alapján segít a résztvevőknek rendezni életüket.

A módszert Bert Hellinger tiroli úriember kísérletezte ki a ’80-as évek közepétől. Munkája során rájött, hogy hiába segít az embereknek feldolgozni saját életüket akár fogantatásuktól a jelenig, mégis maradnak makacs problémák, amik nem változnak. Nyilvánvalóvá vált számára, hogy van még legalább egy lélek, ami hatással van az emberre. Úgy találta, hogy legerősebben a család közös lelke hat az emberre, ráadásul, mint a többi csoportlélek, sokszor tudat alatt.

Három törvényszerűséget fedezett fel a családi rendszerekben:

Odatartozás joga: Mindenkinek joga van a klánhoz tartoznia, aki vér szerint csatlakozott hozzá. Azért klánnak nevezzük inkább, mert a vér szerinti rokonokon kívül (családtagok, házastársak, párkapcsolatok) a véráldozat útján a családtagokhoz kötődő emberek (háborúban, balesetben, bűntényben a családtagokkal együtt érintett személyek) is ide tartoznak a családállítások tanulsága szerint.

Hely törvénye: Mindenkinek pontos helye van a családban egyszerűen érkezési sorrendben. Például: Ükmama, dédmama, nagymama, anya, leány. Vízszintesen is érvényes ez a rend: Első fogant, második fogant, harmadik, stb. Azért megfogantakról beszélünk itt, mert tapasztalataink szerint a megfogant gyermekek közül nagyon sok fontos lenyomatot hagy a család lelkében és hiányt maga után akkor is, ha csak rövid ideig volt jelen a családban (pl. elvetélt, vagy elhajtották). Ez egyfajta természetes hierarchiát is jelent: a szülő ad, a gyermek elfogad, a nagyobb testvér odafigyel a kisebbekre.

Ez a rangsor csak a párkapcsolatokban, házasságokban nem érvényes. Ott jó esetben két felnőtt, érett, önálló személy lép egyenrangú kapcsolatra. A rájuk vonatkozó törvényszerűséget Hellinger így fogalmazta meg: „A nő követi a férfit, a férfi szolgálja a nőt.”

A kiegyenlítődés törvénye: Ha valaki nem kapja meg a helyét (pl. kitagadják, elfeledkeznek róla, szégyellik őt vagy a sorsát) vagy kiesik onnan idő előtt (korábban meghal, mint 40-50 éves életkora), akkor valaki a később jövők közül (általában 1-2 generációval később) megpróbálja őt pótolni, hasonló sorsot választ tiszteletből, vagy igyekszik felhívni a család figyelmét a hiányra (pl. antiszociális, problémás lesz).

Innen származik nagyon sok programunk, amik tudat alatt akadályozzák saját személyes kiteljesedésünket, céljaink elérését. Egy jól működő családban, ahol mindenki a helyén van, a kiegyenlítődés sokkal egyszerűbb és természetesebb. A felnőttek a szüleiktől és a nagyobbaktól kapott gondoskodást, szeretetet saját gyerekeiknek és a náluk kisebbeknek adják tovább. Aki látott már boldog nagyszülőt az unokái társaságában, nincs kétsége afelől milyen teljességet és örömöt jelent ez az idősebbek életében.

A családállításokon tehát az a dolgunk, hogy feltérképezzük, hol és miként sérültek ezek a törvényszerűségek a családban. Ez megértéshez vezet a családtagok között, lehetővé teszi a megbékélést, az elfogadást és ezután visszaállíthatjuk a szeretet ősi áramlását.